Álmodtam egy világot

- A Föld nem magától haldoklik, hanem lassan megölik. A gyilkosainak pedig neve és címe van.-
Utah Phillips

Időt ugrottunk, és az űrbe érkeztünk meg. Nem emlékszem, hogyan kerültünk a földre, de már az időutazást sem részletezte az álmom. Az, hogy hogyan jutottunk el egy vonatállomásig ismét titok maradt előttem. Rengeteg közlekedő vonat volt, és mindenhol az a már filmekből jól megszokott jövőbeli rendezett környezet volt. Piszoknak nyoma sehol, és az időjárás is idegesítően tökéletes volt. Nagyon furcsálltam, hogy az állomásról ki nem lehetett menni, vagy felszálltál egy vonatra, vagy ott maradtál, de kifelé nem vezetett ajtó. Az, hogy melyik vonatra, és miért egyedül szálltam továbbra sem derült ki. Elindultam, hogy üres helyet keressek. Az emberek furcsák voltak, csendesek és nyugodtak, ahogy kibámultak az ablakon, vagy szeretteikkel társalogtak. A külsejükön semmi furcsa nem volt, átlagosan néztek ki. Lehuppantam egy üres helyre, az ablak mellé. Ahogy kifelé bámultam döbbentem meg immár sokadszorra.
Kietlen, Mars béli tájakon robogott át a vonatunk. Ijesztően kihalt volt minden. Mindenhol csak vörös sziklák és homok. Fogalmam sem volt, miért ilyen csupasz és kihalta a Föld. Hiszem emberek még élnek rajta, bár nem sokan, ahogy láttam.

Please, save my earth!
Egy városba kötöttem ki végül, és már az osztálytársaim körében jártam a környéket.
Újra az idegesítően tökéletes időjárás. Mesterségesen szabályozzák, hallottam meg valami felsőbbrendű hangot, aminek nem tudtam ez eredetét. A globális felmelegedés miatt az emberek ilyen városokba kényszerültek, ultramodern létfenntartó rendszerek gondoskodnak az emberek még megmaradt, városokba tömörült részéről.
Szétszóródva fedeztük fel a várost. Homok és por volt a lábam alatt, ahogy Viktorral ketten haladtunk valami ültetvényes mellett. Lila virágok nyíltak mindenfelé, talán levendulák voltak. Mikor Dani csatlakozott hozzánk fordultunk vissza a város központja felé. Hatalmas égig érő üveg épületek, és mindenhol liftek és mozgójárdák szállították az embereket.
Egy kis bevásárlóközpont részen nézelődtünk. Ruhák, ékszerek, cipők, és táskák. Akár csak most nálunk. Annyi különbséggel, hogy nem voltak rogyásig rakva, sem a polcok, sem az asztalok. Pár méret és pár szín mindegyik ruhából, amik között alig lehetett egyformákat találni.
Egy nagyon kedves nő kalauzolt minket a városban, ami egyre inkább egy egybefüggő nagy és ultramodern épületre emlékeztetett engem. Az üvegen keresztül, mindenhonnan jól lehetett látni az eget, és az üres kietlen mindenfelé elterülő tájat. Iskolás lányok egy csoportja, munkából hazaigyekvők, és nézelődők haladtak el mellettünk.
Mindenki tudta, kik vagyunk, honnan, és miért jöttünk. Egyértelműen tudták, mi vagyunk azok, akik ilyenné tettük a földet. Akik felélték a tartalékokat, és nyomorúságos sorsra ítéltük őket, a gyermekeinket. Mind tudták, hogy a múltból jöttünk, amikor még nem ilyen volt a Föld, mégis mikor rám tekintettek, egyikük szemében sem volt harag, vagy megvetés. A munkások egymással beszélgettek és nyugodt, de vidám tekintettel haladtak el mellettünk, az iskolából hazaigyekvő egyenruhás lányok csoportja pedig vihorászva ügyet sem vetve ránk mentek tovább.
Meghívást kaptunk az idegenvezetőnk lakásába is. Kellemes és nyugodt környezetvolt ez is. Mikor meghallottam, hogy van uszoda is, kaptam fel először a fejem. Ezek szerint víz még van! Ám mikor megláttam, a derékig is alig érő egyetlen medence alján a combközépig érő vizet, még a mosolykezdemény is lehervadt az arcomról. Az a kevés ember, aki éppen bebocsátást nyert a medencébe, a matracról úgy engedte a lábát a vízbe, mintha szenteltvíz lett volna.

Teljesen elborzasztott a látvány, és az, amit éreztem.
Senki sem vetett meg minket, vagy kergettek volna el. Egyszerű szomorúság és beletörődés ült a szemükben. Egészen mélyen a szemük sarkában, azonban a remény csillogott, mikor ránk néztek. Talán abban reménykedtek most, hogy láttuk mi lett a Földdel és milyen sorsra ítéltük őket, gyermekeinket, valami majd megváltozik a múltban, ami esélyt ad nekik egy jobb életre.

Mikor felébredtem utaztam időt utoljára. Engem is átjárt a gyermekeim szomorúsága, de a beletörődésnek szikrája sem volt bennem!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés